Theodor Daubler: A fenyő
A fenyő éjszelíd napi nyugalma
láttán az erdő hódolatra kél.
Parányi gally se fél, ha Ő takarja:
lélegzetvisszafojtva áll az éj.
Minden ág egy-egy csillagot lobogtat.
A fa egy lejtős égbolttal fölér.
Tejútjai sejtelmesen tolongnak.
Szemünk előtt nő s zöldellik a tér.
Mennyei titkát virágzó szemünkbe
fejedelmien tárja a fenyő.
Létében csillagfénnyel teljesülten,
tudja, hogy a béke szülötte Ő.
Világszél vágna lombja bársonyába?
A fenyő kitér és nyugalmat ád.
Mert egész eget sűrített magába,
örökre nagy, s mint jó vendég, megáld!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
